Olvasói levél
Tisztelt Légrádi Ildikó!
64 éves, 2012-ben egészségügyi okokból nyugdíjba vonult pedagógus vagyok. Egész életemben a családom volt a fontos értük dolgoztam és talán azért, hogy nyugdíjas koromban biztonságban és boldogan tudjunk élni lányaim és a már 7 éves kis unokám társaságában. Sajnos 2012-ben ősszel az iskolából kórházba kerültem az addigi nagyobbik kislányom miatti állandó és persze az iskolai problémák okozta aggódások miatt. Nagyon rossz állapotban voltam, kimerültséget, súlyos depressziót és öngyilkossági hajlamot állapítottak meg, nyugdíjba kerültem.
Sikerült a kórházból elfogadható állapotban kijönnöm, és azóta családi körben gyógyszerekkel próbálok rendbe jönni. 2014 őszére egészen jó állapotba kerültem, és még boldog is voltam a családban történt kedvező történések miatt. Akkor úgy tűnt, minden rendben lesz -az említett kislányom férje, aki vállalkozó, a kisebbik lányom pedig jól menő üzletasszony – segítségükkel egy nagy kétlakásos családi házat épít nekünk, ott lakva vigyázni tudjanak majd ránk. Sajnos félév után kiderült, hogy a vő nem tudja és már nem is akarja felépíteni a házat, nem tudott elszámolni a kisebbik lányomnak a felvett több mint 18 millió forinttal! Indokot nem tudott akkor adni a történtekre, csak egy fél év után felhozni valamiféle magyarázatot, miért is “csaptak be” minket is és a kisebbik lányunkat is. (szerintünk becsaptak, ő szerintük nem, sőt!).
A nagyobbik lányom most a férje mellé állt és őt védve – hisz a gyermekének az apja – elköltöztek egy olyan lakásba, amit mi vásároltunk vissza a banktól, amit ugyan ez a vő még 2007-ben jelzálogosított. Szóval, a családi “béke” felborult, nekünk a páromnak nagyon fáj, hogy a nagylányunk eltávolodott tőlünk, és hogy az unokát is alig látjuk. Velük mindig megélhetési probléma volt, ezért aggódtam folyamatosan értük, amióta együtt vannak, hisz a férjnek csak zűrös dolgai voltak az elmúlt 8-9 évben, ezért aggódtam mindig miattuk. (2011-ben a nagylányom már el is akart válni tőle, hisz már akkor sem tudta őket és magát sem eltartani).
A vő kapott a családtól még egy esélyt akkor , hátha talpra áll és a közös épületben “épülő” lakásokban biztonságban élhetünk majd. Nem így történt. Most azért izgulunk a párommal, hogy tőlünk viszonylag távol talpra állnak majd! Az állapotom természetesen – főképpen emiatt – nem javult, hanem romlott. (A szexuális érdeklődésem a párom iránt az állandó stressz és talán a gyógyszerek hatására is gyakorlatilag teljesen háttérbe szorult az elmúlt 3-4 évben, majd megszűnt, csak gyógyszerekkel tudok pl. aludni is.).
Szakorvosoknál is voltunk rendszeresen, a terápiákat betartom, de magammal nem tudok – és persze a helyzettel sem – megbékélni. Csodálatos volt a családi életünk régen, a gyerekek is szerették egymást, de most a csalódás miatt minden elromlott. A gyerekek egymást hibáztatják a történtek miatt, de mi is tudjuk a párommal, hogy a vőm a probléma okozója, de a nagylányom most a párja mellé állt. A családi béke érdekében próbálunk mindent megtenni a párommal, de nem igazán tudjuk a megoldást. Az biztos, hogy már jóval korábban “el kellett volna engednünk” a nagyobbik lányunkat, de szinte 2-3 évente mindig bajba kerültek, így mindig nekünk és a másik lányunknak kellett rajtuk segíteni. Önök szerint mi a jó megoldás erre a helyzetre, hogyan viselkedjünk a minket cserbenhagyó vőnkkel, hisz nem akarjuk elveszíteni a lányunkat és az unokát sem!
Válaszukat várva maradok tisztelettel:
Sz. G. és párja
Kedves Sz.G. és Párja!
Az Ön egészségügyi állapotában valóban fontos szerepe van a családi légkörnek, ahogyan nagyon jó, hogy igénybe vesz szakorvosi kezelést és terápiát. Mindamellett érdemes elfogadnia, hogy olyan teljesítményt nem várhatunk el egész életünkben, mint fiatal korunkban, de érdemes kihoznunk magunkból a maximumot a kedves párunkkal, miközben szükség esetén élünk a mai tudomány adta lehetőségekkel (terápiás gyakorlatok, gyógyszerek, eszközök). Azonban fontos, hogy ne vegyék magukra mindenki problémáját, tudjanak kikapcsolódni, legyen az egy jó könyv, egy közös program, akár csak egy séta. Így az együtt töltött idő a jó dolgokról is szóljon, hiszen ha mindig csak terhet cipelnek, abban mindenki elfárad.
Egy szülő mindig szülő marad, és néha nehéz elfogadni a gyermekünk választottját, hát még, ha látjuk, hogy nehézségekkel küzködik. Egyikünknek sem könnyű megválasztani a párunkat, és nehéz utána is meghozni egy döntést egy esetleges válással kapcsolatban, hiszen sokan épp a gyermekük, illetve a változáshoz fűződő reményeik miatt tartanak ki egy kapcsolat mellett. Kezdetben, amíg a szerelem még lángol a „fiatalok” között, addig ők nem is gondolnak egymással kapcsolatban azokra a tulajdonságokra, melyek később terhet rónak egy kapcsoaltra. Pedig érdemes alapokat képeznie a választáskor a közel azonos, vagy férfi esetében jobb anyagi háttérnek, az azonos értékrendnek és szexualitásnak. Sokszor az elvárások kritériumai elé kerülnek olyan érzések, melyek hatására a hozzánk nem illőt is elfogadhatjuk a nagy Ő-nek, illetve lehetnek olyan nehézségek, melyek a közös életük során később jönnek! A racionális elváráshoz, döntéshez kellő önismeret szükséges. Az énkép, azaz önkép saját magunkról, így belső vélekedésünkből és a mások által visszajelzett tényezőkből áll, vagyis abból az együttesből, ahogyan magunkat látjuk, és ahogyan mások látnak minket. Ha mindezekből magunkat reálisan értékeljük, akkor ezt a színvonalat érdemes a másik féltől is elvárnunk. Persze tökéletes és hibátlan ember nincs, de az Igazinál végül azok állapodnak meg, akik a számukra legjobbat választják, vagy amellett tartanak ki.
Véleményem szerint, most csak annyit tehet, hogy segíti lányát önismerete fejlesztésében, igényei felismerésében, hogy végül Ő maga dönthesse el, hogy ki számára az Igazi, hogyan lehetnek a gyermekükkel is a legboldogabbak, úgy hogy Önök se legyenek kizárva az életükből, mégis mindannyian kellő autonómiával tudják élni a családi életüket. Tudom, hogy nehéz ily módon, csak finoman segíteni, de a nagyon határozott közbenjárás el is távolíthatja Önöket egymástól, a harag, a veszekedések pedig mindannyiuk életét megmérgezheti. Ugyanez igaz arra is, hogy ha Önök viselik az ő terheiket, azzal magukra nem marad sem idejük, sem energiájuk. Így tényleg csak azt tudom tanácsolni, hogy abban segítsék a gyermeküket, hogy maga ismerje fel a boldogságához vezető utat, miközben hangsúlyozom, Önök a kedves párjával kölcsönösen igyekezzenek boldoggá tenni egymást a mindennapokban, minél több törődéssel, egymásra figyeléssel, közös élményekkel és sok-sok érintéssel.
Egészséget, harmóniát kívánva maradok tisztelettel:
Légrádi Ildikó
